Recenzió

Gárdonyi Máté

Recenzió
Véghseő Tamás: Bizánci rítus, katolikus hit, magyar identitás. Magyar görögkatolikusok (Collectanea Athanasiana – Studia I/14. Nyíregyháza, 2023) című monográfiájáról

Megjelent a Vigilia 2024/7. számában

A magyar görögkatolikusok 18–20. századi történetét új perspektívából tárgyaló könyvnek már a borítóképe is sokat elárul annak a folyamatnak a komplexitásáról, melynek során a kollektív identitás címben nevesített elemei – bizánci rítus, katolikus hit és magyar nemzetiség – összekapcsolódtak, majd ez az összekapcsolódás a közösségen belül magától értetődővé, a külvilág részéről pedig elfogadottá vált. A borítón azt a Magyarok Nagyasszonya-ábrázolást láthatjuk, mely 1905 óta díszíti a budapesti Rózsák terén álló görögkatolikus templomot (ahol Ferenc pápa is áldást osztott legutóbbi magyarországi látogatásakor). Az eredetileg római (latin) szertartásban funkcionáló „kistemplomot” a modern nagyvárosba egyre nagyobb számban áttelepülő, kelet-magyarországi hívek azután kapták meg a kegyúrtól, azaz a székesfővárostól, hogy a tér közepén felépült a városrész impozáns méretű plébániatemploma. Az 1896-os millenniumi ünnepségek hevében a görögkatolikus egyházközség vezetői Szűz Máriát, mint a Magyarok Nagyasszonyát választották védőszentül, túltéve magukat azon, hogy ez az ünnep nem szerepelt egyházi naptárjukban. Az átalakítás során bízták meg a korszak sokat foglalkoztatott festőjét, Roskovics Ignácot (a munkácsi püspökség nagyprépostjának fiát, a nemrég rekonstruált budavári Szent István-terem egyik kivitelezőjét) egy olyan reprezentatív oltárkép megalkotásával, mely egyszerre tükrözi a nemzeti elkötelezettséget és a századforduló közízlését. Mondhatni, a vallási közösségen belül fakadó igény – vagyis a hagyományok megőrzésének társítása a modernizációs törekvésekkel – összetalálkozott a társadalmi változásokhoz és politikai adottságokhoz alkalmazkodás követelményével. Tulajdonképpen e komplex jelenség történetét nyújtja Véghseő Tamás könyve.

A szerző kutatói érdeklődése először az 1640-es évek ungvári uniója nyomán, a Magyar Királyság északkeleti részén kialakult munkácsi püspökség kezdeteire irányult („…mint igaz egyházi ember…” A történelmi Munkácsi Egyházmegye görög katolikus egyházának létrejötte és 17. századi fejlődése, 2011.; Az ungvári unió kérdései, Vigilia 2022/7.), majd a hazai görögkatolikus örökségre fókuszáló projekt keretében fordult az 1912-ben felállított hajdúdorogi püspökség történetének kérdései felé. A főként vatikáni levéltárakban, de magyarországi, kárpátaljai, erdélyi állami és egyházi levéltárakban is végzett forrásfeltáró munka eredménye előbb egy dokumentumgyűjtemény lett (Források a magyar görögkatolikusok történetéhez, 1778–1972. 6 kötet, 2014–2022, az első három kötet Katkó Márton Áronnal közösen), most pedig ennek a forrásanyagnak az esszenciáját veheti kézbe az olvasó, közérthető stílusban megírt történelemmé formálva, a szükséges mértékben hivatkozva az immár interneten is elérhető gyűjteményre. A különböző őrzési helyeken szétszórtan található vagy a legutóbbi időkig nem is kutatható, ezért a korábbi történetírás előtt nagyrészt ismeretlen források nemcsak a magyar görögkatolikus múlt egyes részleteit helyezik más megvilágításba, hanem az egészre hosszabb távon és az ismerősnek vélt „nagy események” szintjénél mélyebben ható összefüggéseket is; méltán lehet tehát új perspektíváról beszélni Véghseő Tamás művének olvastán.  Az alábbiakban engedtessék meg csak néhány, a recenzens számára újdonságot jelentő felismerésre irányítani a figyelmet.

A magyar görögkatolikusokra általában úgy tekintettek – és tekintenek néha még ma is –, mint elmagyarosodott (sőt elmagyarosított) nemzetiségi csoportok halmazára. A szerző ugyan nem utasítja el mindenestül a ruszin és román „eredet” tézisét, ám a Szabolcs vármegye 18. századi újratelepülésére vonatkozó kutatások nyomán arra a megállapításra jut, hogy – nem függetlenül a rekatolizációs nyomástól – olyan magyar anyanyelvű családok is szerepet játszottak az első magyar parókiák kialakulásában, melyek a helyi (éppen bizánci rítusú katolikus) vallási többséghez asszimilálódtak. E parókiák számának gyarapodása a 19. században számos kérdést vetett fel, úgy az egyházi elöljárók, mint a politikai szféra számára, de a formálódó magyar görögkatolikus közösségen belül is. E kérdések közül a legtöbb vitát a magyar, mint liturgikus nyelv használata váltotta ki; a szerző hangsúlyozza, hogy a beszélt nyelv istentiszteleti nyelvvé tétele egy valós lelkipásztori igényre adott válasz volt, nem egyedülálló jelenségként a keleti katolikus egyházak korabeli történetében. Ugyanakkor ez az igény belesimult „a magyar nemzeti ébredés szövetébe”, amit az is igazol, hogy a reformkori országgyűléseken politikai témaként merült fel (a Hajdúkerület és Zemplén vármegye követutasításai révén) a magyar nyelvű szertartáskönyvek kiadásának támogatása. Bár az ekkor már szélesebb körben használt kéziratos fordítások legitimitását igyekeztek korábbi püspökök tekintélyével alátámasztani, a források e tekintetben ellentmondásosak, és később sem sikerült meggyőző érvet szolgáltatni a magyar nyelvhasználat eredetét firtató szentszéki vizsgálatok számára. Véghseő Tamás azonban úgy látja, hogy a liturgiafordításokat mégsem lehet illegálisnak minősíteni, s itt annak a Bacsinszky András püspöknek a – legalábbis megengedő – gyakorlatára utal a nyelvhasználat ügyében, aki hajdúdorogi parókusként szembesült a magyar nyelvű, ám ortodox (görögkeleti) imakönyvek megjelenésének kihívásával. A másik nagy kérdés arra vonatkozott, hogy elvileg összhangba hozható-e a bizánci rítus követése a magyar nemzethez tartozással? Ez először nyilván a kulturálisan is magyarosodó – egyházi és világi – értelmiség problémája volt (és a rítus-etnikum összefüggést szintén identitáskérdésnek tekintő  román püspökök vitatták később a leghevesebben); történelmi érveket keresve a 19. századi magyar görögkatolikus diskurzus az államalapítás korának Konstantinápolyból induló térítéséig nyúlt vissza. A bizánci térítés elsőbbségét a rómaival szemben ugyan protestáns szerzők vetették fel először (még a 18. században), hogy gyengítsék a római katolikus államvallás legitimációját, ám a görögkatolikusok saját igényeiknek megfelelően és a romantikus történelemszemlélet jegyében „eredetmítosszá” fejlesztették tovább ezt a tézist, mely kifejlett formájában így hangzott: „mi hajoltunk Szent István bölcsője fölé Gyula vezér leányában, Sarolta nagyasszonyban” (Dudás Miklós, 1942).

Bár a kiegyezés után Hajdúdorogról indult – már hangsúlyozottan magyar görögkatolikus – mozgalom fő céljának a magyar liturgikus nyelv jóváhagyásának elérését és egy önálló püspökség felállítását tekintette, valójában olyan emancipációs mozgalom volt ez, mely a katolikus egyházon és a magyar társadalmon belül is javítani akarta a közösség elfogadottságát. Ráadásul a magyar görögkatolikusok törekvései egyre inkább nemzeti üggyé váltak, bekerültek a századforduló nemzetiségi politikájának prioritásai közé (ezzel végképp diszkreditálva a mozgalmat a román püspökök előtt), s a budapesti parlamentben néha nagyobb támogatást élveztek a protestáns képviselők, mint katolikus egyházi méltóságok részéről. De ez esetben a nemzeti célok eléréséhez szükség volt az egyházi felsőbbségek, sőt a pápa meggyőzésére. Véghseő Tamás könyvének talán legimponálóbb része annak rekonstruálása a vatikáni levéltárak iratai alapján, hogy milyen politikai, egyházdiplomáciai érdekek és ellenérdekek, milyen teológiai és lelkipásztori megfontolások erőterében jött el a történelmi pillanat, amikor Ferenc József, mint apostoli király – X. Piusz pápával történt előzetes egyeztetés után – megalapította a hajdúdorogi püspökséget. A források azt is tisztázzák, hogy sem maga a pápa, sem pedig tanácsadói köre nem volt tájékozatlan a magyar nyelv liturgikus használatának ügyében, abban pedig, hogy a tiltással szemben az eltűrés opciója kerekedett felül, a lelkipásztori megfontolásoknak jutott döntő szerep. A megoldás viszont – a liturgia „lényegi részének” ógörögül végzése a pap által, a többi részben a hívek népnyelvű énekével kísérve – már a római egyház szentségtanához és szertartásrendjéhez igazodott, s nem a keleti teológiához, amely nem ismeri a „lényeges” és „mellékes” részek megkülönböztetését.  

Az első hajdúdorogi megyéspüspök, Miklósy István kormányzása finoman szólva sem lett diadalmenet, kezdve az ellene tervezett debreceni merénylettől a nagyvonalú állami ígéretek be nem teljesítésén és a trianoni veszteségeken át egészen odáig, hogy temetésén egyetlen római katolikus főpap sem vett részt. A püspök elszigetelődésének okait boncolgatva a szerző jelentőséget tulajdonít annak, hogy a trianoni határok közé szorult görögkatolikus közösség számarányánál és területi elhelyezkedésénél fogva periférikus jelenséggé vált, ráadásul a hívek tömegesen döntöttek a vallás- vagy rítusváltás mellett, mivel a társadalmi mobilitás akadályaként tekintettek származásukra. A rítusváltoztatási hullám, illetve egy ezzel ellentétes folyamat, a szertartásaihoz ragaszkodó görögkatolikus szórvány megjelenése a főváros környékén olyan konfliktusokat generált a hajdúdorogi főpásztor és a római katolikus püspökök között, melyeket a Szentszék helyi képviselőjeként eljáró apostoli nunciusoknak kellett kezelniük. Az sem mozdította elő az új egyházmegye konszolidálódását, hogy Miklósy püspök a neki kijelölt székhely, Hajdúdorog helyett a népesebb Nyíregyházán rendezte be rezidenciáját; majd tetézte a gondokat, hogy a határok átjárhatatlansága miatt a papnövendékek képzése nem folyhatott tovább Ungváron, új szeminárium alapítására pedig nem nyílott lehetőség. Ugyanakkor ez a korszak volt az, amikor a görögkatolikus közeget is elérte a hívek egyesületekbe tömörítésének hulláma, s megindult egy saját tudományos műhely szerveződése is (a Keleti Egyház című folyóirat körül).

Számos megoldandó feladat várt tehát a következő püspökre, Dudás Miklósra, akinek kinevezési körülményeit a vatikáni levéltári források sok új információval világítják meg. Dudás püspök fiatalos lendülettel vette át az egyházmegye kormányzását, azonban a második világháború, majd a kommunista diktatúra – igaz, eltérő módon – paralizálta tevékenységét. „Ma… nagy akarások és szent tervek romjain mondogatom Jóbbal: az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve” – összegzett Dudás szentelésének huszadik évfordulóján, 1959-ben. A főpásztori szolgálat saját mércéje szerinti teljesítésének útjában 1945 előtt a rá rótt feladatok halmozódása – mivel a munkácsi egyházmegye irányítását is át kellett vennie –, 1948 után pedig a pártállami egyházpolitika állt. Mindszenty bíboros bebörtönzésekor a hajdúdorogi püspököt is letartóztatással fenyegették. Reális lehetőségként kellett számolni a görögkatolikus egyházrész megszüntetésével, amint az a régió többi, szovjet érdekszférába került országában végbement. A püspöknek állami nyomásra meg kellett válnia bizalmi embereitől, s a kormányzásba kollaboráns békepapokat bevonnia. Környezetében folyamatosan jelen voltak az államvédelem beépített ügynökei. Papjainak egy része szembeszállt vele, és fenyegetődző levelekkel bombázta. Ráadásul – amint erre a szerző felhívja a figyelmet – „a kommunista állampárt egyházellenessége, majd a társadalom átformálása gyakorlatilag megszüntette a magyar görögkatolikusság laikus dimenzióját, ami a kezdetektől fogva meghatározó volt a közösség életében”.

Mindennek dacára a 33 évig tartó „Dudás-korszak” úgy maradt meg a magyar görögkatolikus emlékezetben, mint a nagy sikerek ideje, gondolván elsősorban a megmaradásra, az önálló szeminárium megalapítására és a magyar nyelvű liturgia bemutatására a II. Vatikáni zsinaton. Véghseő Tamásnak ahhoz, hogy e „sikerek” mögöttes mozgatórugóit feltárhassa, a magyar (és szovjet) külügyi apparátus és államvédelmi szervezet fennmaradt iratai szolgáltattak olyan információmorzsákat, melyek lehetővé teszik a történeti rekonstrukciót. Ezen dokumentumok segítségével lehet ugyanis válaszolni arra, hogy a Magyar Népköztársaságban miért tekintettek el az ortodox egyházba kényszerítés már előkészületben lévő tervének megvalósításától, s miért vették tudomásul 1950-ben a görögkatolikus papnevelde felállítását Nyíregyházán? A szerző válasza mindkét kérdésre az, hogy az általános egyházpolitikai direktívák (görögkatolikus egyházak felszámolása, szemináriumok bezárása) felett győzött a titkosszolgálati érdek. A régió egyetlen, hivatalában hagyott és Rómával valamelyes kapcsolatot tartani engedett görögkatolikus püspökének környezete olyan „kommunikációs csatornát” jelentett, mely a KGB számára is érdekes lehetett; a püspöki hivatallal egy épületbe szorult papnevelő intézetben pedig, ügynökök telepítésével könnyebben lehetett ellenőrzést gyakorolni a viszonylag zárt görögkatolikus közeg felett. A zsinati magyar liturgiával kapcsolatban szintén az állambiztonsági iratokból derül ki, hogy az 1964-es vatikáni-magyar részleges megállapodás által teremtett új szituációban az egyházpolitika hazai irányítói esélyt láttak az esemény maguk céljai szerinti „hasznosítására”.   

Könyve összegzéseként Véghseő Tamás hét gondolatot – mondhatnánk: hét tézist – fogalmaz meg a bizánci rítusú magyar katolikus önazonosság-tudat két évszázados (a 18. század közepétől az 1970-es évek elejéig végigkövetett) fejlődéséről. Az első olvasásra kissé kiábrándítónak tűnő konklúzió úgy szól, hogy „ennek a vallási közösségnek a története és identitáskeresése valójában egy összefüggő igazodásikényszer-történet”. Miközben a feltárt és e kötetben szintézisbe foglalt forrásanyag a részleteket illetően kétségkívül a politikai, egyházdiplomáciai és társadalmi kényszerek néha szinte leküzdhetetlennek tűnő hatását mutatja, az összkép mégis sokkal kedvezőbb, hiszen a magyar görögkatolikusság – immár saját jogú egyház a katolikus világon belül – a reziliencia (rugalmas ellenállás) képessége révén értékeit megőrizve tudott alkalmazkodni a történelmi változásokhoz.

Gárdonyi Máté