Székfoglaló előadás

A Szent István Tudományos Akadémia 2021-ben választotta tagjai közé kutatócsoportunk vezetőjét. A koronavírus járvány miatt a székfoglaló előadások rendjében jelentős elmaradás keletkezett, ezért Véghseő Tamás csak ebben az esztendőben, június 3-án tudott eleget tenni kötelezettségének.

Gárdonyi Máté professzor laudációját követően Véghseő Tamás a "Bizánci rítus, katolikus hit, magyar identitás. Görögkatolikus magyarok útkeresése a 19‒20. században" címmel tartotta meg előadását, melynek összefoglaló lentebb olvasható.

A székfoglaló előadás teljes terjedelmében megtekinthető a Szent István Tudományos Akadémia youtube csatornáján, ide kattintva.

Szent István Tudományos Akadémia

székfoglaló előadás

2024. június 3.

Összefoglalás

2015. március 19-én Ferenc pápa az In hac suprema kezdetű apostoli konstitúcióval megalapította a Magyarországon élő bizánci rítusú krisztushívők sajátjogú metropolitai egyházát. A köznyelvben Görögkatolikus Metropóliaként ismert új egyházi entitás létrehozása a magyar görögkatolikusok mozgalmas és hányattatott történelmében fontos mérföldkő, ami jelentőségét tekintve a Hajdúdorogi Egyházmegye megalapításához (1912) hasonlítható. Ferenc pápa az In hac suprema konstitúcióval egyidejűleg kiadott másik négy rendelkezést is, melyekkel hasonló intézkedéseket foganatosított. Vagyis, a Hajdúdorogi Egyházmegyét főegyházmegyei (De spiritali itinere), a Miskolci Apostoli Exarchátust egyházmegyei rangra emelte (Qui successimus), illetve létrehozta a Nyíregyházi Egyházmegyét (Ad aptius consulendum). E két utóbbit szuffragáneusként a főegyházmegye alá rendelte, melynek érsekévé az addig hajdúdorogi püspököt, Kocsis Fülöpöt nevezte ki, aki ebben a minőségében egyben a sajátjogú metropolitai egyház metropolitája is. Ezeket az intézkedéseket a Szentatya a magyar görögkatolikusok egyházi életének töretlen fejlődésével indokolta és az új egyházszervezeti berendezkedéssel a további fejlődés lehetőségét kívánta biztosítani.

A székfoglaló előadásában Véghseő Tamás a magyar görögkatolikusok történetének kezdeti szakaszaira fókuszálva azt mutatta be, milyen távoli történeti előzmények vezettek a 2015-ös egyházszervezeti változásokhoz. Honnan indult a magyar görögkatolikusok közössége és hogyan, milyen viszontagságok és megpróbáltatások közepette fejlődött ki az a sajátos magyar görögkatolikus identitás, melynek három alappillére: a bizánci rítus, a katolikus hit és a magyar önazonosság.

Az előadó elsőként a magyar görögkatolikusok származásának kérdését vizsgálta. A 18. század második felére a mai Északkelet-Magyarország területén a korszak társadalmi, gazdasági és demográfiai változásainak következtében létrejöttek olyan telepített görögkatolikus közösségek, melyek asszimilációs folyamatok eredményeként magyar nyelvűek és identitásúak lettek. A régió legnagyobb görögkatolikus közössége, Hajdúdorog esetében ez a folyamat már a 17. század során lezajlott, de Szabolcs vármegye esetében a Rákóczi-szabadságharc utáni évtizedekben vált jellemzővé. Bár Szabolcs vármegye nagyon jelentős emberveszteséget szenvedett el, magyar jellegét megőrizte. Ezért a falvakba betelepített ruszin és kisebb részben román görögkatolikus népesség hamar elindult a nyelvi asszimiláció útján. De ezek a közösségek nem csak asszimilálódtak, hanem maguk is asszimiláltak, de elsősorban nem nyelvi, hanem vallási értelemben. Így helyi szinten etnikai magyarok is görögkatolikussá lettek, ami felgyorsította az érintett közösségek nyelvi asszimilációját.

Amikor a 18. század végén Magyarországon elindult a nyelvújítás mozgalma, ezekben a közösségekben már általánosan elterjedt jelenség volt az, hogy a templomi szertartások liturgikus nyelvét – az ószlávot vagy a románt – már csak a lelkész és a kántor értették, míg a nép egyáltalán nem tudott bekapcsolódni az imádságba. Mivel a Munkácsi Egyházmegyében Bacsinszky András püspök éppen ezekben az években kezdte el szorgalmazni a templomi népének fejlesztését és a hívek bekapcsolódását a liturgiába, a hivatalos liturgikus nyelv nem értésének problémája egyre égetőbbé vált. Az érintett közösségek alapvetően református többségű régiókban éltek, ezért a református egyház népnyelvi liturgikus gyakorlata is ösztönzőleg hatott rájuk.

A magyar görögkatolikus egyház akkor „születik meg”, amikor a hivatalos ószláv vagy román liturgikus nyelvet nem értő közösségekben megszületik az igény arra, hogy templomaikban a magyar nyelvet használhassák liturgikus nyelvként. Ezt az igényt leginkább Hajdúdorog tudta képviselni, mivel a 13 vármegyére kiterjedő Munkácsi Egyházmegye legnagyobb létszámú görögkatolikus közössége volt. A Hajdúdorogon bevezetett „magyar liturgiát” idővel mintegy 45-50 parókián kezdték el különböző mértékben alkalmazni az 1790-es évektől kezdődően elkészült kéziratos liturgia-fordítások segítségével.

Az alapvetően lelkipásztori igényhez kapcsolódott egy másik tapasztalat is. A reformkor és a nyelvújítás kora a magyar nemzeti érzés kiteljesedésének időszaka, melyben a magyar identitású görögkatolikusok is keresték a helyüket. Ugyanakkor a templomaikban használt hivatalos liturgikus nyelvek miatt a többségi társadalom megkérdőjelezte magyar identitásukat és a közbeszédben az „orosz/muszka” vagy „oláh” jelzőt kapták, amit egyre inkább társadalmi stigmaként éltek meg. A társadalmi stigmatizációtól való szabadulás igénye a magyar görögkatolikusok mozgalmának egy fontos katalizátora lett.

A mozgalom elsődleges célkitűzése a magyar nyelv liturgikus használatának engedélyeztetése volt. A helyi közösségek szintjén spontán kialakult liturgikus újítás alapja az a meggyőződés volt, hogy a keleti egyházban megengedett a népnyelv használata, amennyiben azt a helyileg illetékes püspök jóváhagyja. Közeli példa volt erre a román görögkatolikusok példája, akik úgy használhatták a népnyelvet, hogy az nem tartozott az egyház hivatalos liturgikus nyelvei közé. A románok példája alapján a magyar görögkatolikusok se akartak többet, mint ami nekik engedélyezett volt. Az 1840-es évekre azonban világossá vált, hogy a liturgikus nyelv megváltoztatásának kérdése nem a megyéspüspökök kompetenciájába tartozik.

A sorozatos tiltások és a római katolikus felsőklérus ellenállása miatt a magyar görögkatolikusok körében kialakult az a meggyőződés, hogy a magyar nyelv szentszéki engedélyeztetését csak egy külön magyar görögkatolikus egyházmegye püspöke érheti el. 1868 áprilisában Hajdúdorogon sor került az első magyar görögkatolikus országos kongresszusra, mely zászlajára két elérendő célt hímeztetett: magyar liturgia - magyar egyházmegye.

A legfőbb cél elérését, vagyis a magyar liturgia engedélyeztetését elsősorban a római katolikus püspökök félelme akadályozta. A püspökök attól tartottak, hogy a római katolikus hívek is hasonló igénnyel lépnek fel, ami az etnikailag vegyes plébániákon komoly zavarokhoz vezethet és a nemzetiségi kérdést „beviszi” a templomokba. Ez a félelem olyan erős volt, hogy amikor 1881-ben Ferenc József király elhatározta, hogy megalapítja a Hajdúdorogi Egyházmegyét, a katolikus püspöki kar megakadályozta a terv végrehajtását. A millennium évében – erős református politikai támogatással és nagy sajtónyilvánosság mellett – a magyar görögkatolikusok a pesti Egyetemi-templomban magyar nyelvű liturgiát végeztek. Ennek eredményeként a Szentszék hivatalos vizsgálatot indított és elfogadva a magyar katolikus püspöki kar álláspontját és a román görögkatolikusoktól érkező információkat, melyek szerint magyar görögkatolikusok nem is léteztek, csupán a magyarosító budapesti politika eszközei, szigorúan megtiltotta a magyar nyelv liturgikus alkalmazását. Válaszként a magyar görögkatolikusok 1900-ban szentévi zarándoklatot szerveztek Rómába, melynek egyik fontos következményeként a szentszéki döntéshozók számára világossá vált, hogy a magyar nyelv liturgikus használata akkor már egy évszázadra visszanyúló hagyomány volt és nem egy új, politikai okokból bevezetett újítás. A Szentszék ugyan nem vonta vissza szigorú tiltó rendelkezéseket, de a zarándoklat után már hallgatólagosan eltűrte a magyar liturgiát.

A magyar görögkatolikusok mozgalmát 1896-tól kezdődően beárnyékolta a politika érdekeknek való kiszolgáltatottság. Magyar görögkatolikus egyházmegye csak a kormányzat támogatásával jöhetett létre, de a liturgikus nyelv kérdése is átpolitizálódott. Ennek hátrányai leginkább a Hajdúdorogi Egyházmegye 1912-ben történt felállításakor váltak nyilvánvalóvá. Maga az egyházmegye-alapítás kezdeményezése is Ferenc József király részéről az aktuálpolitika egyik mozzanata volt és a véderő-törvény parlamenti vitájának szövegkörnyezetébe illeszkedett. Ennél is súlyosabb következményekkel járt a politikum beavatkozása a Hajdúdorogi Egyházmegye parókiáinak kijelölése során. Ekkor a kormányzat olyan nemzetpolitikai célokat határozott meg, melyek jelentős érdeksérelmet okoztak a román görögkatolikusoknak, de valójában a magyar görögkatolikusok érdekeivel is ellentétesek voltak. Az új egyházmegye hivatalos liturgikus nyelve nem a magyar, hanem a magyar kormány javaslatára az ógörög lett. A politikai célok előtérbe kerülésének tragikus következménye lett az 1914-es debreceni bombamerénylet, valamint a magyar görögkatolikusok évtizedeken át tartó megbélyegzése a nemzetközi egyházi térben.

Azok a finanszírozási feltételek, melyek mentén a magyar kormány és a Szentszék megegyezett, a Hajdúdorogi Egyházmegyét és ezáltal a magyar görögkatolikusokat teljes mértékben kiszolgáltatottá tette az állammal szemben. Míg 1912-ben a Hajdúdorogi Egyházmegye a Magyar Királyság nyolcadik görögkatolikus egyházmegyéje lett, a trianoni békediktátum eredményeként Magyarországon csak egy görögkatolikus püspöki székhely, a parókiáinak felét elvesztő Hajdúdorogi Egyházmegye nyíregyházi központja maradt. Ez a jelentős, megrázkódtatásszerű változás – különösen a Miskolci Apostoli Kormányzóság 1924-ben történt felállítása után – ugyan megvetette a magyar görögkatolikus egyházszervezet további fejlődésének alapjait, de egyúttal hosszú időre konzerválta is az aktuális államhatalomnak való kiszolgáltatottságot.