Terdik Szilveszter: Szent Miklós két „arca”
Szicíliában található Nicosia, a 7. században alapított görög város, amelynek neve utal szent pártfogójára, ugyanis azt jelenti, hogy „Szent Miklós városa” (nem keverendő össze Ciprus fővárosával, amelyet görögül Lefkosiának neveznek).
A sziget viharos történelmének köszönhetően a város lakosságának összetétele többször változott: a bizánci uralmat az arab hódítás követte, amely a muszlim népesség megnövekedését eredményezte, majd a 11. századtól megjelenő normannok Észak-Itáliából lombardokat telepítettek az akkor még görög többségű városba. A két közösség a következő század végére egy városban, de egymástól elkülönülve élt: a hegyesebb, magasabb részeken a latinok tömörültek, templomukat Szűz Mária tiszteletére szentelték, míg a görögök az alacsonyabban fekvő részekre húzódtak, ahol egy új negyedet alapítottak, amelyet fallal is körülvettek, de a másik negyed felé is nyitottak rajta kaput. Itteni templomukat Szent Miklós pártfogásába ajánlották, mivel a hegyesebb részen fekvő, 820 körül épített, és a latin negyedben maradt korábbi templomukat szintén a csodatévő püspök tiszteletére szentelték (ez lett a Kis Szent Miklós-templom). Noha a görögök lassan asszimilálódtak, ami a bizánci rítus eltűnését is felgyorsította, a latin és az új görög templom közössége közötti rivalizálás sokáig fennmaradt, amit a messinai püspökök sem tudtak megnyugtató módon rendezni. A 13. században Nicosia királyi várossá vált, sok nemes rangú család telepedett ide. Számos egyházi intézményt alapítottak: volt idő, amikor állítólag nyolcvannégy templom és négy kolostor működött itt. A város 1817-ben püspöki székhely lett, s ekkor a Szent Miklós-templom vált székesegyházzá.
A 12. században alapított templomot az évszázadok folyamán többször átalakították: jelenlegi formájában háromhajós, kereszthajóval ellátott bazilika, sok középkori részlettel, de meghatározó reneszánsz és barokk elemekkel. A templomban a védőszentnek, vagyis Szent Miklós püspöknek két hangsúlyos ábrázolása található, mind a kettő fából faragott, gazdagon aranyozott, színezett szobor. Az egyik a 17. század első felében készülhetett, a környékről származó, de a városban is dolgozó Stefano Livolsi mester munkája. A közel 450 cm magasságú szobrot meglehetősen szokatlan helyre, a templom négyezeti tornyának belső mennyezetére illesztették fel (1. kép). A szent püspök teljes alakban jelenik meg, jobbjával áld, baljában gazdagon díszített pásztorbotot tart, feje fölé két gyermekangyal emel püspöki süveget. Szent Miklós öltözete teljesen a latin rítusnak megfelelő. A szobrot a tizenkét apostol ábrázolása övezi. Ezzel szemben, az északi kereszthajóban lévő mellékoltár fülkéjébe helyezett Szent Miklós-szobor, amely feltehetően Filippo Quattrocchi (1738–1813) műve a 18. század második feléből, szinte teljesen a görög püspökök liturgikus ruháját viseli (2. kép). A kecsesen beállított szent figura jobbját áldásra emeli, baljában kígyófejekben végződő görög püspöki botot tart, öltözetéből az epitrachelion és az omofor jól azonosítható, csupán a keresztekkel díszített szakkosza válik latin típusú miseruhává amiatt, mert a szobrász a ruhadarabot oldalt nyitottként jeleníti meg, pedig a szakkoszt éppen ott szokták összegombolni. A szent püspök lábánál egy angyal evangéliumos könyvet tart, míg feje fölé két másik, görög típusú püspöki mitrát emel. Honnan tájékozódhatott ez a szobrász, hogy ha saját akaratából, vagy éppen a megrendelők kérésére – ez ma már nem dönthető el –, Miklós püspököt görög liturgikus öltözékben kívánta megjeleníteni? Több lehetősége is adódott: egyrészt a szigeten a 15. századtól kezdve újra éltek bizánci keresztények, akik jórészt a törökök elől menekülő albánok voltak, közöttük láthatott püspököt is, másrészt különböző Szent Miklós-ábrázolások közvetíthették felé ezt a hagyományt. A 11. századtól ugyanis a dél-itáliai Bari városában tisztelik Miklós ereklyéit. A Szent maradványait őrző templom számára III. Uros szerb király (1322–1331) ajándékozott egy közel életnagyságú Szent Miklós-ikont annak emlékére, hogy visszanyerte látását (3. kép). Ezt az ikont ma is az ereklyék közelében tisztelik, a 15. századtól kezdve Miklós „vera effigies”-eként, vagyis hiteles képmásaként tartották számon. Az újkorban számos metszet is készült róla. A nicosiai szobrász tehát vagy ezt az ikont látta eredetiben, vagy a róla készült metszeteket, mivel a szobor több részlete híven követi a képet, amiről a felemelt áldó jobb kéz, és a „szakkosz” keresztes díszítése egyértelműen tanúskodik.
A 18. században már illőnek és üdvösnek érezték, hogy a görögök által alapított templomban egy görögös Miklós-ábrázolás is helyet kapjon, feltehetően a történeti „hitelesség” jegyében. Néhány éve a görög rítus is visszaköltözött a templomba, amikor 2018. december 6-án a szicíliai görögkatolikus egyházmegye, Piano degli Albanesi püspöke ünnepi Szent Liturgiát mutatott be a latin egyházmegye papságának és híveinek részvételével.
(Megjelent a Görögkatolikus Szemle 2022/12. számában)
