Véghseő Tamás: 150 éve jött létre a Hajdúdorogi Külhelynökség

1873. szeptember 20-án  Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter szűkszavú közleményben  tudatta az ország közvéleményével,   hogy Ferenc József király „egy a magyarajkú görög szertartású katholikusok részére Hajdu-Dorogon fölállitandó vidéki püspöki helynökség czéljaira a vallásalapból 3000 forintot legkegyelmesebben engedélyezni méltóztatott.”  Ezzel a bejelentéssel kezdődött a Hajdúdorogi Külhelynökség majd négy évtizedes története, mely 1912 tavaszán a Hajdúdorogi Egyházmegye felállításával ért véget.

A közlemény nem keltett osztatlan tetszést a magyar görögkatolikusok körében, hiszen az 1868 áprilisában Hajdúdorogon megtartott első nagygyűlésükön egy önálló magyar görögkatolikus egyházmegye felállítását kérték. A külhelynökség felállítását úgy értelmezték, hogy azzal a kormányzat az egyházmegye ügyét kívánja véglegesen vakvágányra terelni. Mint ahogyan az Wlassics Gyula későbbi vallás- és közoktatási miniszter egy 1896-ban Vaszary hercegprímásnak írt levelében elismerte, a külhelynökséget valóban csak a magyar görögkatolikusok lecsillapítása és az egyházmegye iránti igény elfeledtetése céljából hozták létre. A kormányzat nem is fordított nagy figyelmet az ügyre, így az is megtörténhetett, hogy a miniszteri közlemény félreértésekre adott okot. A bejelentés ugyanis nem említi a Munkácsi Egyházmegyét, hanem "magyarajkú görög szertartású katholikusokról" szól. Ezért az első értelmezések szerint a külhelynökség joghatósága az összes magyar görögkatolikus parókiára kiterjedt volna. Hamarosan kiderült azonban, hogy a miniszteri közlemény túlságosan szűkszavúra sikerült, s az intézkedés csak a Munkácsi Egyházmegye bizonyos parókiáit érinti.

A miniszteri bejelentést követően még bő másfél évet kellett várni az első külhelynök kinevezésére, s majd’ két és fél évet a külhelynökség tényleges megalakulására. A késlekedés oka Pankovics István munkácsi püspök 1874. augusztus 29-én bekövetkezett váratlan halála volt. Bár az uralkodó a püspök-utódot Pásztélyi Kovács János, máramarosi vikárius személyében már 1874. november 25-én kinevezte, a választott püspök pápai megerősítést csak 1875 márciusában kapott. Így felszentelésére 1875. április 18-án, intronizációjára pedig május 9-én kerülhetett sor.

Az első hajdúdorogi külhelynök személyének kijelölése és kinevezése az új főpásztor első feladatai közé tartozott. Mivel Pásztélyi Kovács püspök közismerten nagybátyja, Pankovics püspök magyarbarát irányzatához tartozott, nem kis meglepetést keltett, hogy választása végül Danilovics János kanonokra esett. Danilovics ugyanis a russzofil irányzathoz tartozott, s intenzív irodalmi tevékenységében ez tükröződött is. Több írása is megjelent oroszul, melyek közül – hajdúdorogi külhelynöki kinevezése szempontjából – különös jelentőséggel bír a Családi ünnep című színdarabja. Ebben Danilovics elítéli azokat a ruszinokat, akik a saját anyanyelvük és kultúrájuk iránti közönyösségük miatt elhagyják nemzetüket. A kinevezésekor mindössze 39 éves külhelynök pappá szentelése után rögtön az egyházmegyei központban kapott feladatokat, a lelkipásztori munkában nem szerzett tapasztalatokat. Harmincegy évesen már kanonok volt, 1872-től pedig az ungvári Szent Bazil Társulat társelnökeként vett részt a Munkácsi Egyházmegye kulturális életének szervezésében. Az ungvári püspöki hivatal kancellárjaként jártas volt az egyházkormányzati ügyekben. Emellett gimnáziumi tanárként is működött. Hajdúdorogon és az egyházmegye magyar részein viszont Danilovics teljesen ismeretlen volt. Ezért akadálytalanul terjedhettek olyan hírek, melyek – a külhelynök korábbi irodalmi tevékenységét félreértelmezve – egyenesen a pánszláv mozgalom hívének állították be őt. A hajdúdorogiak azért is adtak könnyen hitelt az ilyen híreknek, mert a külhelynöki tisztségben parókusukat, Szabó György főesperest látták volna szívesen.

Az újonnan felállított külhelynökség valós jelentősége azoktól a jogköröktől függött, melyekkel a megyéspüspök az új helynököt felruházta. Pásztélyi Kovács püspök ezeket a jogköröket Danilovics kinevező okmányában sorolja fel. A felsorolásból kitűnik, hogy a megyéspüspök nem bánt bőkezűen a jogkörökkel. A kilenc pontban részletezett jogok és kötelességek egy része a mindennapi egyházkormányzati tevékenységhez kapcsolódik:

• a külhelynök 12 tagú alszentszéket alapít, mellyel rendszeresen konzultál a megyéspüspök és a főszentszék felügyelete és jóváhagyása mellett (1. pont);
• a lelkészek, a kántortanítók és a hívek közötti vitákat kivizsgálja és eldönti, akár a hivataltól való ideiglenes felfüggesztés lehetőségével is élve (3. pont);
• évente egyszer meglátogatja a külhelynökség parókiáit és iskoláit, s alapos vizsgálat alá vonja működésüket és körülményeiket (6. pont);
• a kerületi esperesek rendszeres jelentéstételi kötelezettségét az érintettekkel betartatja (7. pont).

A jogok és kötelességek egy másik csoportját alkotják a házassági ügyek. A külhelynök

• ítélkezhet az „ágytól és asztaltóli elválasztásra” (vagyis a házastársak különélésére) vonatkozó házassági perekben (2. pont)
• felmentést adhat az esküvő előtti háromszori templomi hirdetés, a tiltott idő, kiskorú nőjegyes korhiánya alól, kivéve a papnövendékek és kántortanítók esetét (4. pont).
• Liturgikus jogkörei kiterjedtek az egyházi ruhák, szentképek, zászlók, harangok, temetők és a megszentségtelenített szent helyeket megáldására (5. pont). A két utolsó pont (8– 9. pont) a megyéspüspök személyének képviseletét és a külhelynök rendszeres információszolgáltatási kötelezettségét részletezi.

A szűkre szabott jogkörök mellett feltűnő a külhelynök joghatóságának területi korlátozottsága is. A külhelynökség a Szabolcsi főesperesség hajdúdorogi (hat), karászi (nyolc), máriapócsi (nyolc), nagykállói (nyolc) és timári (öt) esperesi kerületeinek paróchiáit, összesen 35-öt foglalta magába. Bár a külhelynökség 1878-ban még a Szatmári főesperesség nyíri kerületével, vagyis kilenc parókiával bővült, a 44 parókia így is a magyar görögkatolikusok közösségének csak egy kis részét jelentette. Eltekintve az Eperjesi és a Nagyváradi Egyházmegyék magyar parókiáitól, feltűnő a Munkácsi Egyházmegye Zempléni főesperessége magyar közösségeinek hiánya.

Bár a magyar görögkatolikus mozgalom vezetője, Farkas Lajos hangot adott csalódottságának és egyértelműen jelezte, hogy a magyar görögkatolikusoknak nem külhelynökségre, hanem egyházmegyére lett volna szükségük, úgy tűnik, hogy a helyi klérus többsége számára ez a megoldás is megfelelő volt. Ez derül ki a külhelynökség első alszentszéki ülésének jegyzőkönyvéből is. Az 1876. február 9-én megtartott ülésen Orosz Gyula hajdúböszörményi parókus hozzászólásában – teljesen a Farkas Lajos-féle irányvonal szellemében – szóvá tette, hogy az 1868. évi nagygyűlés két nagy célkitűzése nem valósult meg. Egyházmegye helyett külhelynökséget kaptak, a magyar liturgikus nyelv ügyében pedig semmilyen előrelépés se történt. Arra kérte az alszentszéket, hogy már az első ülésükön fogalmazzanak meg egy felterjesztést Pásztélyi Kovács János megyéspüspökhöz, melyben kérik, hogy

• szorgalmazza az egyházmegye felállításának ügyét az illetékes állami és egyházi hivataloknál;
• kezdeményezze a Szentszéknél a magyar nyelv liturgikus használatának törvényesítését;
• bővítse a külhelynökség jogköreit;
• vizsgáltassa meg a meglévő magyar nyelvű liturgikus fordításokat és gondoskodjon kifogástalan minőségű liturgikus könyvekről.

Ugyan Orosz Gyula parókus az összes érintett görögkatolikus lelkész nevében kívánt szólni, az alszentszék nem fogadta el ezt a javaslatát. Nem tartották időszerűnek a javasolt felterjesztést. A külhelynök mindössze az utolsó pontot támogatta, s azt is abban az értelemben, hogy a fordítás ügyét a saját és nem a megyéspüspök feladataként határozta meg. Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy Danilovics külhelynök az egyházmegye felállításának kérdését ne tartotta volna fontosnak. Az ülés megnyitásaként elhangzott ünnepi beszédében bőségesen tárgyalta a témát és arra hívta fel az alszentszék tagjainak figyelmét, hogy a külhelynökség létesítésében a fokozatosság elvének megvalósulását lássák és legyen szemük előtt az Eperjesi Egyházmegye példája, mely szintén külhelynökségből fejlődött egyházmegyévé. Az ülést záró javaslatával szintén egy, a magyar görögkatolikusok számára fontos kérdésben indítványozott konkrét lépéseket. Azt javasolta, hogy a „magyar éneklésmódban” járatos kántorok képzése érdekében mielőbb hozzanak létre Hajdúdorogon egy kántortanító-képző intézetet.

Danilovics külhelynök további működése azt bizonyította, hogy az alszentszék első ülésén megfogalmazott vállalását komolyan gondolta és nem csupán a helyiek bizalmának megszerzése lebegett szemei előtt. Hajdúdorogi működése első pillanatától kezdve „az isteni tiszteletnél mind bel, mind külszolgálatoknál a magyar nyelvet használni nem késedelmezett”, amivel még a külhelynökség intézményével szemben oly kritikus Farkas Lajos elismerését is kivívta. Bár a kinevezési okmányában ilyen feladat nem szerepelt, önként felvállalta a liturgikus fordítások elkészítésének feladatát és ezen a téren maradandó, a magyar görögkatolikus liturgikus nyelv későbbi fejlődését alapvetően meghatározó eredményeket ért el a hajdúdorogi liturgikus fordító-bizottság élén.

Ezért a Hajdúdorogi Külhelynökség a csalódásra okot adó kezdetek ellenére a magyar görögkatolikus történet egy fontos intézményévé vált.
 

(Részlet a szerző  2024 januárjában megjelenő Bizánci rítus, katolikus hit, magyar identitás. Magyar görögkatolikusok című monográfiájából)