A katedra ígéretétől a csatatér valóságáig. Gondolatok a 200 éve született Vasvári Pál emlékezetéről
Két évvel ezelőtt, hősi halálának 175. évfordulóján már papírra vetettem gondolataimat Vasvári Pál görögkatolikus emlékezetéről. Most, születésének kétszázadik évfordulóján az apropó ugyan megváltozott, és a gyász helyett életének kezdetére emlékezünk, lényegében ma is a korábbi megállapításaimhoz kell visszakanyarodnom. A történelmi tények nem változtak, és a levonható tanulságok – különösen Vasvári alakjának görögkatolikus recepcióját illetően – ma is ugyanazok.
Katedra helyett csatatér
Kétszáz éve, 1826. július 14-én egy olyan tehetséges fiú látta meg a napvilágot Tiszabűdön (ma Tiszavasvári), akiből akár kora egyik legnevesebb professzora, a magyar történettudomány nagy alakja válhatott volna. A magyar forradalom és szabadságharc melletti elköteleződése azonban nem tette lehetővé, hogy történészként alkosson maradandót. Az ifjú Fejér Pál – aki a nagykárolyi piaristák ösztönzésére indult el az egyetemi tanulmányok útján, majd 1844-ben Pesten bölcsészetet és jogot hallgatott – leginkább a történelem iránt érdeklődött. Udvari István meggyőző érvelése szerint az első írásait közreadó ifjú történészt éppen az késztette névváltoztatásra, hogy ne keverjék össze korának már neves történészével, Fejér Györggyel. A könyvtárak és a levéltárak csendjét azonban 1848 tavaszán felváltotta a pesti utcák zaja. A forradalmi események, az első felelős magyar kormány megszervezése, majd pedig a szabadságharc küzdelmei olyan messzire vitték a történeti kutatásoktól, ahonnan már nem volt visszaút. Honvéd őrnagy lett, és nem egyetemi professzor. Életét nem a katedrán eltöltött évtizedek után fejezte be, hanem mindössze egyévnyi katonáskodás után a csatatéren. Huszonhárom éves sem volt, amikor a Gyalui-havasokban, Havasnagyfalu (Mărişel) és Jósikafalva (Beliş) között, életét áldozta a hazáért. Földi maradványai nem díszsírhelyben nyugszanak, hanem a jósikafalvi víztározó több százmillió tonnányi vize alatt.
A magyar nemzeti emlékezetbe nem történelemíróként, hanem történelemformálóként vonult be.
Az „orosz pap” fia és kultusza a görögkatolikus egyházban
Az életéről és munkásságáról szóló írások szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Vasvári Pál görögkatolikus papcsaládban született. Édesapja, Fejér Pál fia születésekor Tiszabűd parókusa volt, édesanyja, Méhay Erzsébet szintén papcsaládból származott. Volt egy olyan időszak, amikor ez a származás szűkebb közösségében, a magyar görögkatolikusok között nemcsak megőrizte az emlékezetét, hanem egyenesen kultuszt teremtett köré.
A 20. század első felében a Magyar Görög Katolikus Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Vasvári Pál Köre (VPK, 1904–1949) a papcsaládból származó negyvennyolcas hőst állította példaképként az ifjúság elé. A VPK megalakulása arra az időszakra esett, amikor a magyar görögkatolikusok a saját egyházmegyéért és a magyar nyelvű liturgiáért folytatott hosszú küzdelmük sorsdöntő szakaszát élték. Ezekben az években a magyar görögkatolikusoknak napi szinten kellett megküzdeniük a társadalmi stigmatizációval. Mivel a többségi társadalom a bizánci rítust a hazai szláv és román népek sajátosságai közé sorolta, a magyar görögkatolikusok nemzeti identitását újra és újra megkérdőjelezték.
A fiatalok vallásuk és a görögkatolikus egyházban akkor használt ószláv és román liturgikus nyelv miatt gyakran kapták meg az „orosz” vagy „oláh” jelzőt. A maga korában vélhetően Vasvári Pál is találkozhatott azzal a lesajnáló megfogalmazással, hogy ő „csak egy orosz pap fia”. Ezt már csak azért is igazságtalannak érezhette, mert a Fejér család magyar identitású volt. Keresztapja, Lupess István timári parókus a magyar liturgia hívei közé tartozott (neki köszönhetjük a legrégebbi fennmaradt liturgikus kéziratunkat is), szülei pedig ahhoz a Mészáros Károlyhoz járatták szónoklattant tanulni, aki a magyar görögkatolikus mozgalom egyik első képviselője volt. Legjobb gyermekkori barátja, Kecskés Antal görögkatolikus pap 1848 tavaszán és nyarán hazafias érzelmektől átitatott levelekben számolt be neki arról, hogy a munkácsi és az eperjesi egyházmegyék papsága a magyar szabadság ügye mellé állt, sőt az ungvári papnevelő intézetből a toborzótisztek mintegy félszáz papnövendék-honvéddal távoztak. Vasvári Pál tehát nem a pesti egyetemi évek alatt vált magyar érzelművé, hanem a szülőföldjén, Szabolcsban és Szatmárban.
Az a tény, hogy az „orosz pap” fia a magyar szabadság lánglelkű védelmezője és vértanúja lett, nagyon erős üzenet volt a 20. század eleji küzdelmek idején. Ez hívta életre a Vasvári-kultuszt, amely versek, ódák és ünnepségek formájában évtizedekig meghatározta a görögkatolikus egyetemisták identitását.
Kultusz nélkül is példakép
Ma, a 200. évfordulón kijelenthetjük: a görögkatolikus egyházban már nem létezik az a fajta Vasvári-kultusz, mint a múlt század első felében. A második világháború után a kommunista hatalom – más civil és egyházi egyesületekkel együtt – betiltotta a Vasvári Pál Kört, és bár a rendszerváltás után civil szervezetként létrejött a Vasvári Pál Társaság, az egyházon belül ez a sajátos tisztelet nem éledt újjá. Nincs elnevezve róla görögkatolikus oktatási intézmény, és nem használják lépten-nyomon a hősies példakép toposzát.
Bármennyire is furcsán hangzik: ez egyáltalán nem szomorú fejlemény. A görögkatolikus egyházban a Vasvári-kultusz akkor alakult ki, amikor az életpéldájának volt egy kényszerű, de létfontosságú üzenete: aki görögkatolikus, az is lehet jó magyar. Napjainkban azonban ez a bizonyítási kényszer már a múlté. A görögkatolikusok a magyar nemzet és társadalom egyenjogú, integrált tagjai, akiket a bizánci rítus miatt nem ér hátrányos megkülönböztetés. Az egyház és a társadalom túllépett azon a leegyszerűsítő gondolkodásmódon, amely e kultuszt egykor életre hívta. Napjaink magyar görögkatolikus egyházában már más kihívásokra kell választ találni.
A magyar görögkatolikusok természetesen ma is büszkék Vasvári Pálra. Egyes papcsaládok – köztük e sorok írójának családja – ma is számon tartják a rokonságot a Fejér családdal, de ma már tisztán a történelmi hőst láthatjuk benne. Azt a kétszáz éve született ifjút, aki a történelmi pillanatban felismerte saját hivatását: feladta álmát, a történelem kutatását, és elfogadta feladatát, a történelem alakítását. Amikor pedig eljött az idő, a magyar szabadságért meghozta a legnagyobb áldozatot is.
Véghseő Tamás
Illusztráció: Vasvári Pál (1826-1849) Barabás Miklós rajza után készült litográfia. Piarista Múzeum, Budapest, https://mandadb.hu/tetel/705324/Vasvari_Pal_18261849_portreja