Szabó Péter: Tíz éve hunyt el Hollós János görögkatolikus pap és egyházjogász
Az egykori Monarchia területei – a keleti egyházi élet és a nyugati iskolázottság találkozási pontjaként – számos neves tudóst adtak a keleti kánonjog tudományának. E hagyomány a nehéz körülményekből adódó, korlátozottabb keretek között a későbbiekben is tovább élt. Hollós János pápai protonotárius (1924–2011), aki tíz esztendeje költözött el közülünk, e nehéz korszakban szolgálta a magyar görögkatolikus közösséget. Hűséges lelkipásztori elkötelezettsége több mint fél évszázadon keresztül gazdagította az általa szervezett téglási parókiát.
Hollós János szakmai tevékenysége elsősorban az egyházmegyei bíróság és a főiskolai aktivitás oldaláról ismert. Emellett azonban tanácsadóként is közreműködött a keleti kodifikációban, egyes tanulmányai pedig az elméleti tudós szakmai műveltségének és éleslátásának is szép példái.
A tiszafüredi születésű szeminarista papszentelésére 1948-ban került sor, közvetlenül azután, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán A keleti egyházak tanítása a Szentlélekről: az irodalmi kezdetektől a 2. egyetemes zsinatig című értekezésével teológiai doktori fokozatot szerzett. 1950 és 1997 között – egy ’56-ot követő majd évtizedes kényszerű távollétet leszámítva – a Görög Katolikus Hittudományi Főiskola tanára. 1971-től a Hajdúdorogi Egyházmegye bírósági helynöke. 1973 szeptemberében VI. Pál pápa a keleti kódexrevíziós bizottság (PCCICOR) mellett működő konzultori testület első magyar tagjává nevezte ki. A kodifikációban kifejtett tevékenységéért 1993-ban az Apostoli Szentszék pápai prelátusi címmel ruházta fel, 2010-ben pedig apostoli protonotáriusi titulussal tüntette ki. Életét nehéz időkben szentelte a magyar görögkatolikus közösség szolgálatának.
Egyházjogot a hittudományi karon Bánk Józsefnél tanult. Saját visszaemlékezése szerint keleti kánonjogi ismereteit önképzés révén szerezte. Főiskolánknak majd alapításától meghatározó személyisége volt. Az intézményben töltött, összességében közel négy évtizedes pályafutása alatt papi generációk sorát oktatta és nevelte. Főiskolai tevékenységének súlya a kánonjog terére fókuszálódott, erről tanúskodnak e témakörben készült szemináriumi kéziratos jegyzetei. E munkák – közelebbről a XII. Piusz-féle keleti kodifikáció keretében megjelent négy önálló egyházi törvény magyar nyelvű bemutatása – nemcsak egy korszakról tanúskodnak, hanem a korábbi keleti egyházfegyelem iránt érdeklődők számára ma is érdekes olvasmányok. A keleti kodifikáció idején (1972–1990) az oktatásba beépítette a készülő, új törvénykönyvről szóló adatokat. A keleti törvénykönyv (CCEO 1990) kihirdetése után újabb főiskolai jegyzetekben tárgyalta annak anyagát.
Hollós János életművéből talán kodifikációs tevékenységéről tudunk legkevesebbet. A keleti kódex kialakításában folytatott tevékenysége – két munkacsoport keretében – a házasságjog és az eljárásjog területeire koncentrálódott. Ennek tanúi kodifikációs előterjesztései, illetve a házasságjogi munkacsoport vezetőjével, Josef Prader brixeni kánonjogásszal ejtett levélváltása. Timkó Imre püspök, aki a magyar görögkatolikus közösség képviseletében a keleti kodifikációs bizottság szavazati joggal felruházott tagja volt, állásfoglalásait ugyancsak Hollós atya hathatós háttérmunkájára alapozva alakította ki. A kódex megjelenése után elsőként adta közre e fontos egyházi dokumentum magyarázatokkal ellátott, magyar nyelvű fordítását.
Elméleti tevékenysége terén érdekes Bánk Józseffel, egykori tanárával az eltérő rítusú felek házasságainál illetékes parókus kérdésében a korabeli keleti házasságjog (mp. Crebrae allatae 1949) kiadása nyomán zajlott szakmai vitája. Ebben végül a Keleti Kongregáció két egymást követő állásfoglalásban a tanítvány álláspontjának helyességét erősítette meg. A keleti szertartások jogforrásairól majd kétszáz oldalas kézirata maradt ránk. Figyelemre méltóak a régi latin törvénykönyv Hajdúdorogi Egyházmegyére vonatkozó hatályosságának kérdését fejtegető észrevételei. Ezek tanúsítják Hollós János elméleti elemzés, illetve gyakorlati lelkipásztori érzék terén egyaránt megmutatkozó képességeit.
A keleti kánonjogászok által a ’60-as évek végén létrehozott nemzetközi társaság (Gesellschaft für das Recht der Ostkirchen) szakmai szervezetének szinte a kezdetektől tagja. A tudományos szervezet első kongresszusán (Bécs, 1971) felismerte, hogy – a jól elkülönülő, saját fegyelmi rend hiánya miatt – a keleti kánonjogi szakma még mindig kétségesnek tekinti a magyar rítus önállóságát. 1972 tavaszán az ausztriai kánonjogi társaság előtt alkalma nyílt közösségünk jogi helyzetének ismertetésére. „A magyar görögkatolikus egyház jogforrásai és joghelyzete” címet viselő bécsi előadása hamarosan az említett társaság évkönyvében is napvilágot lát. Ezzel hozzájárult a magyar görögkatolikus rítus önállóságának további elismeréséhez.
Ezen eszmecserék nyomán felismeri, hogy a saját rítusú – azaz egyházmegyék feletti saját törvényhozó szerv által kihirdetett – részleges jog kialakítására a latin egyháztartományi betagozódás nem alkalmas környezet. Hollós a saját görögkatolikus egyháztartomány kialakítását 1972-ben azonban nem csak azért látta sürgető ügynek, mert a magyar rítus jogi önállóságát csak ez úton látta véglegesen biztosíthatónak. Emellett – a II. Vatikáni Zsinat újszerű tanításának tükrében – „már elvileg is helytelennek” tekintett minden olyan jogi betagozódást, mely nem a rítusok egyenlőségének alapelvére épült. E meggyőződésének a keleti kodifikáció 1974-es első plenáris ülésén tartott rövid, latin nyelvű felszólalásában is hangot adott. A szervezetileg még fejletlen keleti katolikus közösségek önállóságának – azaz közvetlen szentszéki alárendeltségének (vö. CCEO 175. kán.) – elismeréséért a keleti kodifikáció során is tevékenykedett.
A II. Vatikáni Zzsinat nyomán az egyházmegye joghatósági területének a kiterjesztése és a magyar liturgikus nyelvként történő elismerése megtörtént. A saját „püspöki szinódus” születése azonban, mely szerv Hollós János meglátása szerint is a keleti egyházkormányzat nélkülözhetetlen eszköze, még fél évszázadot váratott magára. Ennek megvalósulását, melyre a Magyarországi Sajátjogú Metropolitai Egyház 2015-ös felállítása révén került sor, már nem érhette meg.
Noha Hollós János atya életéből nem hiányoztak a negatív tapasztalatok, mégis rendíthetetlen optimizmus hatotta át. Úgy vélte, egy összetartó keleti közösség, a II. Vatikánum új egyházképét és irányelveit magáévá téve, bizalommal tekinthet a jövőbe. Ezért szorgalmazta a keleti teológia és lelkiség, a keleti liturgia és egyházi élet vonzerő kifejtésére alkalmas, korszerű megélését. Amint egy esperesi gyűlésen tartott előadása zárógondolatában fogalmazott: „ahol annyi energia van, mint nálunk… ott hinnünk kell a jövőnkben is!”
A keleti kánonjog neves szakértőjének a körülmények nem tették lehetővé, hogy – számos külhoni kollégájához hasonlóan – szakmai ismereteit és lelkipásztori tapasztalatát egyházi vezetőként is közösségünk javára fordíthassa. Egyházunk életében azonban a papnevelésben és a kodifikációban kifejtett lelkiismeretes szolgálata révén így is jelentős nyomot hagyott. Emlékének őrzése közös feladatunk!
(Megjelent: Görögkatolikus Szemlélet, 2021/tavasz
