200 éve született Roskovics Ignác liturgiafordító

Születésének 200. évfordulóján Pirigyi István írásával emlékezünk a magyar görögkatolikus liturgikus nyelv egyik megalkotójára.

Pirigyi István: Roskovics Ignác nagyprépost, liturgiafordító

Görög katolikus történetünk e különlegesen kimagasló személyisége Tokajban született 1822. július 11-én. Édesapja ügyvéd volt, ő azonban papi hivatást érezve, egyházi pályára szeretett volna lépni. Miután Ungváron leérettségizett, kispapnak jelentkezett, azonban akkoriban oly sok volt a pályázó, hogy őt nem vették fel, ezért jogi pályára ment. Papi hivatása továbbra is megmaradt, ezért miután Egerben és Nagyváradon elvégezte a jogakadémiát, újra jelentkezett, ezúttal sikerrel, felvették a munkácsi egyházmegye papnövendékei közé /1843/.

Roskovics Pesten kezdte meg, de a Drugeth-várban fejezte be teológiai tanulmányait. 1848-ban szentelte pappá Popovics Bazil püspök. Felszentelése után előbb szalóki, majd 1856-ban karászi, 1862-ben pedig hajdúböszörményi lelkész lett. Úgy tűnik, hogy felesége halála után (1866) nem volt lelki ereje Hajdúböszörményben maradnia, s a viszonylag jelentős parókiát egy kisebb, csendesebb egyházközségre cserélte fel. Nyírpilisre távozott. Pászthélyi Kovács János munkácsi püspök ismerve képességeit az ungvári papnevelő intézet spirituálisává, a papnövendékek lelkiatyjává és tiszteletbeli kanonokká nevezte ki (1875). A későbbiek során újabb megbízásokat kapott: 1877-ben teológiai tanár, 1878-ban székesegyházi kanonok és egyházmegyei tanfelügyelő, 1892-ben nagyprépost lett.

Liturgikus fordításai

Roskovics Ignác életének jelentős részét magyar egyházközségekben töltötte. A munkácsi egyházmegye hivatalos liturgikus nyelve az ószláv volt. Ezen a nyelven végezték a szertartásokat a magyar vidékeken is. Voltak helyek, ahol ez nem is okozott semmiféle problémát, a hívek elfogadták, hogy az a szent nyelv, ezen a nyelven kell imádkozniuk és énekelniük, nem pedig magyar nyelven, amelyet otthon használnak. Ez a jelenség egyáltalán nem volt ismeretlen. Az erdélyi református fejedelmeknek valósággal kényszeríteni kellett a románokat arra, hogy a szertartásokat ne ószlávul, hanem a saját nyelvükön végezzék. Arra is emlékezhetünk, hogy a római katolikusoknál a zsinat után sokfelé milyen nagy felháborodást váltott ki a latin nyelv kiküszöbölése és a népnyelv bevezetése a liturgiába.

Azonban a legtöbb magyar egyházközségben már réges-régen felmerült az anyanyelv használatának igénye a szertartásokban. Ezt a papok úgy próbálták megoldani, hogy egy-egy éneket magyarra fordítottak, s a hívek ezeket énekelték a templomban. Egy ősrégi hagyomány szerint Izaiás, De Camillis József munkácsi püspök rokona, akit a püspök 1692-ben debreceni parókusnak nevezett ki, több görög éneket magyarra fordított (1693). Az így készült fordítások nyomdába nem kerültek, kéziratban maradtak, így terjedtek és el is kallódtak.

A magyar liturgikus nyelv iránti fokozott igény összefügg a XVIII. század közepén elinduló nemzeti megújulással. A század közepén már feltűnnek a magyar nyelv újjáéledésének jelei. A költők a nép nyelvén szólalnak meg, a tudósok megteremtik az egyes tudományágak magyar szakkifejezéseit. II. József király 1784-ben az ország hivatalos nyelvévé a németet tette. A magyarság egy emberként szállt szembe a király intézkedésével. Valóságos divattá vált a magyar nyelv használata, sőt már az 1790/91-es országgyűlésen jelentkeztek a magyar államnyelv bevezetésére irányuló törekvések, s ez az 1843/44. évi országgyűlésen valósággá is vált.

Ilyen történelmi helyzetben érthető, hogy a magyar liturgikus nyelv használata nemcsak a hívek igénye, hanem a nemzeti hovatartozás eszméjének követelménye is lett. A liturgikus fordítások szaporodtak. Azt tudjuk, hogy Bacsinszky András hajdúdorogi parókus, a későbbi munkácsi püspök éppen úgy, mint többi magyar községben működő pap, magyarra fordított liturgikus szövegeket. A század utolsó évtizedében elkészült Aranyszájú Szent János liturgiájának teljes fordítása. 1793-ban Krucsay Mihály gálszécsi lelkész, 1795-ben pedig Kritsfalusi György ungvári tanár ültette azt át nyelvünkre.A későbbi évtizedekben újabb fordítások egész sora készült el. Csopey Antal ungvári kanonok, Vaskovics Sándor nyírtassi, Vályi János kosáni, Lukáts József abaújszántói lelkészek munkássága során valamennyi nyilvánosan végzett szertartás magyar fordítása elkészült.

A fordítók buzgóságának két magyarázata is van. Egyrészt a hívek annyira nem értették az ószláv nyelvet, hogy a liturgia vigasztaló és felemelő élményében nem is részesülhettek. Másrészt a nacionalizmus ébredésével, a magyarországi nemzetiségi mozgalmak magyarellenes hangulata miatt a társadalom nem kis gyanakvással tekintett a magyar görög katolikusokra, akik templomaikban az orosznak nevezett ószláv nyelvet használták. Ekkor kezdtek - rosszindulattal - a görög katolikusokkal kapcsolatban "orosz vallásról", "orosz papról", "orosz templomról" beszélni. A híveket oroszoknak nevezték, és mélységesen lenézték. Papjainkat Révész Imre, országos hírű református lelkész, az egyházi iskolák fejlődéséről írt könyvében azzal vádolja, hogy még a magyar ajkú hívek körében is "a muszka nyelvet igyekszik terjeszteni, fenntartani." Mindezek miatt igen sok görög katolikus hívő, elsősorban az értelmiségiek, akik még munkahelyeiken is gyanúsítgatásoknak voltak kitéve vallásuk miatt, elhagyták őseik vallását, szertartást változtattak, vagy protestáns hitre tértek.

Roskovics közvetlen közelről találkozott a szláv liturgikus nyelv problémájával, különösen akkor, amikor Debrecenben megkísérelte a leány-egyházközség megszervezését. A város elöljárói megtagadtak tőle minden támogatást, éreztették vele, hogy ennek igazi oka a szláv nyelv templomi használata. Még fájdalmasabban érintette, hogy debreceni hívei közül igen sokan titkolják, sőt az összeírásoknál le is tagadják vallásukat. Nem is sikerült neki leányegyházat alapítani a városban.

Roskovics jól ismerte a korábbi liturgikus fordításokat. Észrevette, hogy ezek nem egységesek, már emiatt sem lehetne azokat a magyar egyházközösségekben bevezetni. Ez a körülmény is közrejátszott abban, hogy már fiatal pap korában megkezdte a legszükségesebb liturgikus imák és énekek magyarra való fordítását. Hosszú éveken át dolgozott e fordításokon, ami érthető is, hiszen a liturgikus fogalmak kifejezésére számos új szót kellett kitalálnia. Végül 1862-ben, Debrecenben megjelent nagy műve ezzel a címmel: „Ó- hitű imádságos és énekes könyv az egy szent, közönséges és apostoli anyaszentegyház napkeleti, vagyis görög rendje szerint." Tulajdonképpen ez volt az első terjedelmesebb és minden magyar görög katolikus által használható ima- és énekes-könyv.

Itt kell megjegyeznem, hogy a Görög Katolikus magyar naptár 1913. évi számának 50. oldalán azt írja, hogy az első magyar nyomtatott görög katolikus énekeskönyv 1833-ban jelent meg Kerekes Demeter hajdúdorogi parókus fordításában. Ezzel a kiadvánnyal azonban még soha sehol nem találkoztam, és nem is ismerek olyan embert, aki látta volna.

Roskovics munkáját Popovics Bazil püspök igen szívesen fogadta, szerzőjét megdicsérte és további munkára buzdította. Egyébként a könyv nagyon gyorsan elterjedt a magyar egyházközségekben. Egymás után jelentek meg újabb kiadásai: 1893-ban már a hetedik kiadása jeleni meg. Ez egymagában bizonyítja, hogy milyen égetőn volt szükség a magyar nyelvű ima és énekeskönyv kiadására. E kiadványnak köszönhető, hogy a magyar görög katolikusok templomaiban a nyilvános szertartásokat: az utrenyét, a vecsernyét és a szent liturgiának a pap által hangosan mondott részeit nyelvünkön végezzék. Az a gyakorlat alakult ki, hogy az utrenyét és a vecsernyét teljesen magyarul végezték, a szent liturgiát is az úgynevezett kánoni rész kivételével: az átlényegülést, valamint az azt közvetlenül megelőző és követő szöveget továbbra is ószlávul mondták. Ez a gyakorlat érvényesült a legtöbb templomban, de nem mindenütt. Volt, ahol a pap egy-egy könyörgést a reggeli és az esti istentiszteletben is ószlávul mondott. A legtöbb pap a szentmise csendes imáit ószlávul végzete, de volt olyan is, aki ezeket is magyarul mondta.

A magyar görög katolikusok vezető rétegének, a Hajdúdorogi Állandó Bizottságnak az volt a véleménye, hogy ameddig templomainkban csak egyetlen mondat is elhangzik idegen liturgikus nyelven, a magyarságunkat mindig kétségbe lógják vonni. Éppen ezért ők azért küzdöttek, hogy a szertartásunk nyelve minden idegen nyelv kizárásával csakis magyar legyen.

Révész Imre református lelkész az említett tanulmányában nemcsak azzal vádolja a görög katolikus papokat, hogy a magyar ajkú hívek körében a muszka nyelvet terjesztik, hanem azt is szemünkre veti, hogy "a tudományosság és a literatúra terén semmi életjelet" nem adnak. Roskovics erre a különben nem egészen alaptalan vádaskodásra is rá akart cáfolni. Fő művének megjelenése után is szüntelenül dolgozott, egymás után adta ki munkáit, melyekkel népünk szellemi színvonalát akarta emelni. Még a hajdúböszörményi működése idején adta ki a "Gör. Kath. Katekizmus", ill. "A magyar királyság földirata" című könyvét (Debrecen, 1864. ill. 1866). Nyírpilisen készítette el az "Ó-hitű kis imádságos és énekes könyv" c. munkáját, melynek csak a harmadik kiadását ismerjük. Ez is Debrecenben jelent meg 1873-ban. Ugyancsak Nyírpilisen írta a "Gör. Szertartású Kath. keresztény tanítás elemei" című könyvét, ami szintén Debrecenben jelent meg, ugyanabban az évben, mint az előbbi. Amikor Ungvárra került, sokirányú és felelősségteljes elfoglaltsága mellett is szakított időt arra, hogy gazdagítsa a görög katolikus magyarság egyházi irodalmát. Itt írta a Morális c. könyvét (Ungvár, 1877), valamint a "Gör. Szert. Katholikus kis káté" c. munkáját (Budapest, 1881). Ezeken kívül számos vallásos ismereteket nyújtó füzetet adott ki a nép számára. Több írása jelent meg a tanügyi lapokban. Számos fordítása, liturgikus tanulmánya és más munkája kéziratban maradt.

Roskovics ungvári munkássága a maga idejében ma már szinte felmérhetetlen jelentőségű volt. Feltehetően igen nagy szerepe volt abban, hogy a városban még inkább fellendült az amúgy is mozgalmas szellemi élet. Sorra jelentek meg görög katolikus papok, teológiai tanárok írásai, elsősorban latin és magyar nyelven. Roskovics megérte, hogy alig volt olyan görög katolikus magyar család, amelynél néhány munkája ne lett volna feltalálható. Jól tudta, hogy írásaival hozzájárul a görög katolikus magyarság önazonosságának tudatosításához. Életének legboldogabb percei azonban azok voltak, amikor tudomást szerezhetett róla, hogy munkássága nyomán egyre több templomban csendül fel nyelvünkön a liturgikus ének.

Csendesen, fájdalom nélkül hunyt el 1895. február 15-én. Azon a napon a Julián naptár szerint az igaz életű Szent Simeon ünnepe volt. (A századunk eleje óta ez az ünnep február 16-án van, mert ekkor a Gergely és a Julián naptár közötti eltérés egy újabb nappal növekedett).

Roskovics Ignác, a mai magyar liturgikus nyelvünk egyik megteremtője, a magyar liturgia fáradhatatlan apostola, munkás élete végén imádkozhatta Szent Simeonnal, a szent Öreggel: "Most bocsásd el Uram a te szolgádat a Te igéd szerint békességben."

(Pirigyi István: Görögkatolikus papi életsorsok, Debrecen, 1999.)