Terdik Szilveszter: Szék egy kárpátaljai fatemplomból
Egyházi hagyományunkban az imádság alapvető gesztusa az állás, amire különösen a húsvéti időben érdemes emlékeznünk, hiszen egyházunk ilyenkor tudatosan kerüli a leborulást, a térdelést. Így ír erről Baán István:
„A vallásos gesztus másik pólusa (ti. az egyik a leborulás) viszont az, amikor szemben állunk az Istennel, mégpedig szabadon. Az ókorban a szabad ember gesztusa a leengedett kéz volt. Ott álltak szemtől-szemben egymással és beszélgethettek. A rabszolga nem állhatott így az urával szemben, csak két szabad ember beszélgethetett így. A rabszolgák mindig meghajtották kicsit fejüket vagy törzsüket. A liturgikus gesztusokat vizsgálva látjuk, hogy a bizánci liturgiában az állás az alapmagatartás. Istennel szemben az Isten gyermekei így viselkednek: állnak. Ez az állás nem kötelező kényszerként hat, hanem örömként. Igen, én szabadon, szemben állhatok az Istennel. Minden másfajta gesztus, testhelyzet másfajta jelentéssel bír.” („Uram, Tehozzád kiáltok: Kiskönyv a bizánci liturgiáról, Nyíregyháza, 2016, 80–81.)
A hosszú szertartások alatt az öregeknek és a betegeknek azonban mindig biztosítottak ülési lehetőséget, amire elsősorban a templom falai mentén elhelyezett úgynevezett sztaszidionok szolgáltak: vagyis olyan székek, amelyekben lehetett állni és ülni is. Az állást a felhajtható ülőke és a magas könyöklők, vagyis oldalsó karfák segítették, amelyekre nyugodtan lehetett támaszkodni. A budapesti Néprajzi Múzeumba Sztripszky Hiador (1875–1946) görögkatolikus tudósnak a 20. század elején végzett gyűjtéséből, a mai Kárpátalja területéről, valamelyik fatemplomból került be egy szék, amely ebben a típusba tartozik (1. kép). Ülőkéje mára elveszett, íves háttámláját szép fonatos kereszt díszíti: a díszes végű kereszt lépcsőzetes talapzaton áll, két oldalán a lándzsa és a szivacsot tartó nád stilizált képével (2. kép). A mélyített faragással készült motívumok mellett kivehető még egy bekarcolt centrális forma, amely a napra, vagy a holdra utalhat, illetve Jézus nevének rövidítése (IC) a kereszt felső szára mellett. Ez az archaikus díszítés csak bonyolítja a szék korának a meghatározását, amely a 19. századnál nem nagyon lehet régebbi, bár a faragvány stílusa sokkal korábbi datálást (17. század) is megengedne. Ezt a szép formájú és igényes részletekkel bíró ülő alkalmatosságot talán nem is hívek, hanem a papok használhatták, feltehetően az oltár mögött álló, úgynevezett magas trónként. A Hajdúdorogi Főegyházmegye területén nagyon kevés helyen maradtak fenn ilyen típusú padok, amelyeket azonban biztosan a híveknek szántak: csupán Makóról, Nagylétáról, Nyírlugosról, Érpatakról ismerünk ilyen padokat, sajnos ma már inkább csak töredékeket. Az utóbbi 100-130 évben szinte mindenhol megjelentek a liturgikus mozgásokat erősen gátló, latin típusú térdeplős padok.
Alig ismert, hogy a székeken kívül támaszkodó botokat is használtak az öregek templomainkban. A múlt évben, a görögkatolikus kiállítás előkészítése során Sedlmayer Krisztina néprajzkutató hívta fel a figyelmünket arra, hogy a Néprajzi Múzeumban Sztripszky gyűjtéséből négy templomi támaszkodó bot is fennmaradt, amelyeket a történelmi Máramaros ruszin többségű falvaiban, Szeklencén és Alsókálinfalván gyűjtött. Nemrég akadt a kezembe egy könyv, amelyből kiderült, hogy a támaszkodó botok használata a 19. század első felében az erdélyi románok között még teljesen bevett gyakorlatnak számított. A 2019-ban jelent meg Gajda Péter fordításában Auguste de Gerando (vagy magyarosan De Gerando Ágost, 1819–1849), hazánkba nősült francia nemes eredetileg anyanyelvén írt, és 1845-ben publikált Erdély és az erdélyiek című kötete, amelyben a románokat bemutató fejezetben szó esik az őket jellemző vallási szokásokról, fatemplomaikról. Egyről, a mócsi fatemplomról (Mociu) még metszetet is közöl. A templom berendezésének ismertetése során említi, hogy:
„Az egyik sarokban ’favillákat’ találunk, azokra, mint mankókra támaszkodnak az öreg emberek, hiszen az órákig tartó istentisztelet alatt senki sem ül le.” (222. o.)
A mai keleti keresztény közösségekben csupán a koptok és az etiópok használnak hasonló botokat, s napjainkra már az erdélyi románok között is kiveszett ez a gyakorlat. Nem valószínű, hogy az egyház egymástól ily távol eső résziben egykor meglévő azonos gyakorlat között közvetlen kapcsolat állna fenn. Inkább arról lehet szó, hogy a szükség az egymáshoz semmilyen formában nem kötődő közösségekben is hasonló megoldásokat eredményez.
Terdik Szilveszter
MTA-SZAGKHF Lendület Görögkatolikus Örökség Kutatócsoport
Megjelent a Görögkatolikus Szemle 2022 áprilisi számában
